Bár gondot okozott az a gondolat, amit Csepeli György fogalmazott meg, aki azt írja: „Mihelyt önmagunk személyes kulturális identitását egy személytelen kollektivumhoz való tartozás egyenlegeként éljük meg, melyet a pőre érzelem satíroz számunkra pozitívvá, és néhány meg nem gondolt gondolat tesz értelmessé, akarva-akaratlan kitaszítjuk a hozzánk igyekvőt, kiiktatjuk a segítségre szorulók egyeteméből.”[1] E sorok felvetik az önvizsgálat szükségességét. A jelenséget nem mindegy, hogy honnan nézzük.
A kijelentés nyilván igaz, hiszen a történelem adott már számtalan példát a gyűlölet felkeltésére. Csepeli György szerint, az egyén jogainak tiszteletben tartása ezek szerint csak akkor lehetséges, amennyiben nem tartozunk olyan közösségekhez, amelyekhez pozitív érzelmek kapcsolódnak. Mivel, véleménye szerint egy közösség alkalmas arra, hogy kirekesszen olyanokat, akik mások, valamiért nem tartoznak bele a közösségbe. Ha egy közösség üldözi a kívülállókat, akkor az a közösség nyilván nem pozitív.
Mint mondja, az érzelem az, ami negatív töltést adhat egy ilyen közösségnek, ám azt lehet befolyásolni, de ha csak az érzelem nélküli közösségek az elfogadhatóak, akkor például csak a nyugdíjpénztárak, vagy a vállalati közösségek fogadhatóak el. Ha ez így van, akkor az érdekközösségek fognak diktálni. Vagy, el kell fogadni, hogy az embereknek együtt kell élniük az érzelmekkel. Megállapítható hogy, ami érdekli az embert, vagy ami fontos, az érzelmeket is tartalmaz. Tehát önmagával kerülhet ellentmondásba, aki érzelmi közösségekben keresi a hibát. A közösség eredményeiből lehet csak következtetéseket levonni.
A hiba nem a közösségben, hanem az egyes emberekben van.
Visszatérve az eredeti szöveghez, ott személytelen kollektivumról van szó. Nyilván nemzeti, vagy etnikai, népi identitásokról, hovatartozásokról beszél.
Mi lehet az oka, hogy a történelemben mindig a gyarmatosítónak és a győztesnek volt joga a nemzeti hovatartozáshoz? Az USA pont a 90-es évek közepén gondolta úgy, hogy ők a világ urai, bármit megtehetnek. Az elmúlt korszakban az USA nemzeti eggyé tartozásának erősödése, a nemzeti érzés reneszánsza figyelhető meg.[2] Ez az idő az, mikor megjelentek Magyarországon, több nemzetközi fegyveres missziót támogatva hazánkból.
A nemzet, mint fogalom, csak pár száz éve létezik. Viszont a kötődés és az identitás mindig is létezett.
A kötődés vagy egy néphez, vagy uralkodóhoz kapcsolódott, vagy birodalmi színezete volt, netán vallási hovatartozást jelentett. Ezen az identitások némelyike szintén virtuálisnak nevezhető. Különböző „virtuális közösségekért” is hoztak már áldozatot emberek, és voltak, akik önként, nem parancsra áldozták fel az életüket.
Az eddig felvázolt „fejtegetés” végül is két kérdést vet fel, az egyik, hogy szükségesek –e közösségek, a másik, hogy lehet-e érzelem nélkül élni. A válasz az elsőre az, hogy az ember alapvető szüksége a közösségekhez való tartozás, hiszen mindig az volt a kivétel, aki egyedül élt.
Csak az lehetett elégedett, akit az adott közösségek befogadtak. Például a család. Az egyes ember számára a legnagyobb büntetés a családból való kitagadás, a száműzetés.
Az identitás Huntingtoni értelemben sokrétű, és egy ember számtalan identitással rendelkezik. Ám meghatározó identitás elem, hogy milyen kultúrához tartozik, milyen kultúrából jön valaki. A kultúrák között a váltás ugyan lehetséges, de nem mindegy hogyan történik. Adott egy kultúra, amelyik leuralja a másikat, vagy egyszerűen begyűrűzik és keveredik a másikkal, vagy emberek úgy döntenek, hogy mindent elkövetnek (például a bevándorlók), hogy egy másik kultúrába beilleszkedjenek.
Az igazi bűnös az érdek. Ha érdek van, vállalkozó is van a gonoszságokra, mert gyarló az ember. Tehát a fent idézett vélemény ellenére megállapítható, hogy az érzelmeken alapuló kollektivumok önmagukban nem okvetlenül rosszak és kirekesztők, és nem is lehetséges kikerülni ezeket a közösségeket.
A hiba nem a kollektivumban van, a hiba mindig az emberekben van. Az egyén az, aki úgy dönthet, hogy gátlástalanul kihasznál helyzeteket, vagy kizsákmányolja a többi embert.
