Az egyre szaporodó viták a pedagógia, az oktatás és a nevelés területén oly aktuálissá tették ez ügyben a tisztánlátás kérdését, hogy kénytelen vagyok megszólalni. A jogot a megszólaláshoz az nyújtja, hogy ennek az írásnak a szerzője, három felnőtt gyerek apja, és öt gyermek nagyapja, kiket végtelenül szeret egytől egyig. Aki fájdalmasan élte meg az oktatási rendszer az oktatáspolitika változásait a gyermekei iskolás évei alatt. A főiskola négy évében a fő tantárgyaim a pedagógia, a curriculum fejlesztés és az andragógia mellett, a kultúra és az kultúrával kapcsolatos tudományok voltak. A kultúra kutatás ma is elsődleges fontosságú nekem és a párom számára is. Az egyetemi éveim alatt pedig a politikai, kulturális és geopolitikai folyamatok tanulmányozását folytattam. Ezeknek a területeknek a kutatását elemzését tartom a legfőbb feladatomnak.
Tiszta vizet szeretnék önteni a pohárba, melyet egyesek zavarossá tettek nemtelen anyagi, világnézeti és nem utolsó sorban, politikai sőt geopolitikai célok elérésének érdekében. Meglovagolva a ma iskoláskorú gyermekek szüleinek nem vitatható igényét arra, hogy csemetéjük a lehető legjobb oktatást kapja.
Egyrészt tehetségének megfelelőt, ne hátráltassa senki a fejlődésben, tempójának, tudásának megfelelő ismereteket, fejlesztő feladatokat kapjon, ne unatkozzon, az oktatás érdekes és élményszerű legyen, majd felnőttként a lehető legjobb piacképes tudással rendelkezzen. A tanulók boldogan tanuljanak, hogy később boldogabb felnőttek lehessenek. A lemaradók pedig ne érezzék lemaradásnak helyzetüket, hanem alternatív képességnek készségnek éljék meg, azt az oldalát fejlesszék a diáknak amelyiket képes és szeret elsajátítani, igénye és kedve tempója szerint.
Másrészt az oktatás lehetőleg ne legyen a lexikális tudást előtérbe helyező, „anyag” centrikus. Hanem a gyerek hangulatait kedvét képességeit készségeit egyénre szabottan vegye figyelembe és egyénre szabottan oktasson neveljen, hogy nagyobb önbecsüléssel és kellő önértékeléssel nőjön fel. A pedagógus ne legyen a gyerek felett álló, hanem társ. Nem bíró aki eldönti, mit tud a gyerek, hanem szelíden segítő aki asszisztál a világ megismerésének folyamatában.
Az alternatív oktatást sürgetők szerint nincs szükség a jelenlegi Magyar irodalom oktatásra, a jelenlegi kötelező olvasmányokra, melyek csak felesleges gyötrései a tanulóknak. Szerintük az egyetemes, kortárs irodalomból kell az életkoruknak és érdeklődésüknek megfelelő olvasmányokat a kezükbe adni, melyek helyes morális elveket és követendő mintákat hordoznak a felnövekvő generáció számára.
Nagy vonalakban minimum ennyit szeretnének változtatni, megjegyzem ez tulajdonképpen csupán az egész eddigi oktatás elvetése, az eddigi értékek, erkölcs, tudás semmibe vétele és egy merőben MÁS elkezdése lenne. Elvetnénk MINDENT amit eddig fontosnak, értékesnek tartottunk. Épp ezért rendkívül fontos, hogy ezekre a kihívásokra megfelelő válaszokat találjunk, és közmegegyezéssel olyan úton induljunk tovább ami az általunk leginkább óhajtott eredményt nyújtja. Felteszem a kérdést, megvizsgáltuk, hogy helyes a törekvésünk? Kellő tapasztalattal, tudással rendelkezünk, hogy a több évszázad alatt kialakult oktatási formát és az eddig értéknek tartott tudás tartalmat is kukába kívánjuk üríteni? Ha mindez nem elég meg kell vizsgálni azt is, hogy a kívánt célt érjük el a változtatásokkal, vagy valami olyan is félresiklik, ami helyrehozhatatlan következményekkel járhat.
Nézzük sorjában. Mi az oktatás célja? Egy megfelelően képzett felnőtt, aki az adott munkaerőpaci igényeknek megfelelő tudással és kompetenciákkal rendelkezik, boldog kiegyensúlyozott, elégedett, telve ambícióval, hogy tudását készség szintre emelje, sőt fejlessze, hogy minél hasznosabb munkaerő legyen. Rendelkezzen kellő rugalmassággal, hogy átképzésekkel a „Lifelong learning” szellemében szükség esetén zökkenőmentesen váltani tudjon. Lehetőség szerint a képzés kimenti oldalán olyan személyiséggel rendelkezzen, aki önbizalommal magas önértékeléssel a számára legérdekesebb tudással majd munkával rendelkezik, hogy számára nem csupán munka hanem önkifejezési formává válik a végzett tevékenysége. Nem utolsó sorban pedig, sikeres legyen és jól keressen.
Ellenben valójában olyan értékek mentén kell kijelölni a célokat., melyek az adott nemzet saját kultúráját örökítik, erősítik továbbfejlesztik. Az előbbi felsorolásból hiányzik néhány elem, ami rendkívül veszélyes mind az egyénre, mind a társadalomra illetve a kultúrájára nézve. Ahhoz, hogy egy társadalom megbecsült tagja legyen az adott értékeket magáévá kell tennie és a normákat szabályokat el kell fogadnia sőt értenie kell. Ez nem jelent rabságot! Ez minden létező kultúrára igaz, úgy a miénkre az amerikaira, a pigmeusra, vagy akár a cigányra. Enélkül a felnövekvő gyermek nem lesz hasznos tagja a társadalomnak, kárára, akadályára lesz és a társadalom szenvedni fog tőle, ő pedig nem fogja találni a helyét és konfliktusok sorozatában fog élni.
A kultúrák közötti háború elkerülhetetlen, valójában folyamatosan zajlik. Vannak kultúrák, melyek eltérő morális értékekkel bírnak. Ezek úgy férnek meg egymás mellett, ha kölcsönösen tiszteletben tartják egymást. Azonban, ha bármilyen módon beavatkozik egy kultúra a másik fejlődésébe, rá kívánja oktrojálni saját elképzeléseit akkor erőszakról kultúrák közötti háborúról beszélhetünk. Különösen veszélyes különböző csomagoló jellegű erőszakos kultúrákkal találkozni főleg együttműködni, mivel arra képtelen a kölcsönös tisztelet szintjén. Azért csomagoló kultúra, mert minden fogalmat, cselekedetet, szót, árut, szellemi és fizikai szinten másnak igyekszik mutatni mint ami valójában. Így igazolja magát saját társadalma előtt és amennyiben teheti a világban kifelé is. Ezért alapvető érdek, hogy a saját kultúránkat kell ismerni és ragaszkodni hozzá. A többi kultúrát tiszteletben kell tartani, de el kell várni a tisztelet viszonzását is. Fel kell tárni és értelmezni kell a becsomagolt dolgokat, hogy mindenki értse mi történik a világban. Minden fogalmat nevén kell nevezni. Nem szabad megengedni, hogy lassan idegen szavak lepjék el a közbeszédet, mert nem fogjuk érteni egymást. Azonos szóalakok mentén különböző értelmet lelhetünk. Így elbeszélünk egymás mellett. Példaként említem, hogy a mi kultúránkban az áru az áru, minőségét nem szokás rejtegetni, hanem a megfelelő ellenértékét várjuk érte. Mint tudjuk, jó bornak nem kell cégér! Más kultúrákban bevett gyakorlat a marketing, (ami lényegében egy csomagolási technika) és amennyiben megtéveszthető a másik fél azt sikernek értékelik.
Tehát nem lehet az oktatás és nevelés céljai közül kihagyni a népünk saját kultúrájának a megismerését, az ősök, elődök tiszteletét, azok tudásának megismerését. Ellenkező esetben a kultúra hanyatlik és végső esetben meg fog semmisülni. El kell döntenünk megéri-e? Nem lehet elsődleges cél az önbecsülés vég nélküli hajszolása, az ÖNZÉSRE való nevelés. Mivel sem a szülőnek sem a társadalomnak sem a növekvő gyermeknek nem lesz hasznára. Olyan ember aki törtető nem egészséges, utálat és gyűlölködés fogja körülvenni. A sikereket el lehet érni becsülettel is tisztességgel lovagiasan a kölcsönös tisztelet normái mentén! Egy csomagoló kultúrában nincs szükség kiváló szakemberekre, sőt kiváló emberekre sincs, mivel lételeme a hazugság a megtévesztés az előrejutás,de mindig a másik kárára! Ilyen nevelésre nincs szükségünk. Végezetül megemlíteném, hogy a jelen pedagógusai és politikusai közül néhányan preferálják másik országok oktatási módszereit ezen keresztül értékrendszerét normáit, akkor preferálják Machiavellit is a „cél szentesíti az eszközt „ elvével ami mindent elárul az ezt elfogadó, magukénak valló kultúrákról. A mi népünk erkölcse és gondolkodásmódja merőben MÁS! Gondoljon mindenki szüleire nagyszüleire, soha semmilyen körülmények között nem tekintették elfogadhatónak, hogy hazudjon, lopjon, csaljon az ember. Minden hagyományunk, a közmondásaink, meséink ennek ellenkezőjéről tanít bennünket. Valljuk be, belül a lelkiismeretünk is mindig kivétel nélkül jelez, hogy kell viselkednünk, gondolkodnunk helyesen.
Amennyiben sikeres igazi tudással rendelkező felnőtteket szeretnénk elengedhetetlen egy ALAPSZINTŰ tudás elsajátítása, amire később rá lehet építkezni. Miért sajnáljuk a gyerekeinket egy kis agytorna miatt? Miért baj, ha megtanul írni olvasni, számolni? Még nem volt olyan, hogy a tanulástól elsorvadt volna bárkinek az agya. Sőt talán fejlődik! A tanulás és az útkeresés nem zárja ki egymást. Mindenkinek meg kell találnia a maga útját. Mint tudjuk a gyerekeknek kell, hogy leterheljék őket, mivel nincs aki folyamatosan velük foglalkozzon, kielégítse igényeiket, követelőzéseiket. Rá kell ébredniük, hogy társadalomban emberek között kell élniük, ahol nincsenek egyedül alkalmazkodni kénytelenek és nem mindegy milyen szabályok mentén történik ez. Épp ezért nagyon veszélyes a gyerekek „felszabadítása”. Mi alól? A kötelezettségek alól? Mindenki csináljon a mit akar? Rendben, csak akkor a társadalom szolidaritására sem számíthat többé.
Ha nem tanul hanem rajzolgat helyette, remek önismerettel fog rendelkezni, de kétlem, hogy komoly tudású mérnök, vagy csillagász lehet belőle. A bölcsészettudományok szándékosan „hobbi” tudományokként vannak említve, mivel megtanít gondolkodni. Oswald Spengler sokat idézett művében, a „Nyugat Alkonya”-ban írja, hogy egy civilizáció hanyatlása és halála egybeesik azzal, ha a bankárok ügyvédek vannak megbecsülve és azok uralkodnak. Ezek erkölcsi kategóriák is. Egy bankár és egy ügyvéd, Spengler szerint nem lehet „tiszta” ember így nem szolgálhatja a többi embert. Szükségképpen hazudni fog és a világ rohamléptekkel megy tönkre.
Nem kell Osztályozni, sőt újabban már semmilyen értékelést nem fogadnak el. Akkor csak arra lennék kíváncsi, mi alapján derül ki, hogy ki mire alkalmas mi az amit tanulhat később és mi alapján kerül be az egyetemekre. Vagy azt is el kell butítani? Akkor semmi értelme. A gyerek nem érti, hogy ő miért rosszabb mint a másik. Ez így nem igaz. Mindenki lehet jó valamiben. Nem biztos, hogy abban amiben a padszomszédja. Az értékelések önértékelési problémát okozhat, de jobb tisztában lenni azzal, hogy én nem leszek soha matematikus, hanem a biológiát értem és szeretem. Akkor lesznek önértékelési problémái, ha azt hiszi a tanuló, hogy minden gyerek egyforma. Mert a VILÁG nem ilyen! Nem vagyunk egyformák! Még szerencse! Szörnyű világ volna!
