I. A konfliktus előzményei A 19. században a távol-keleti, még gyarmatosítatlan területekre egyre inkább a francia, angol és orosz imperializmus próbálta kiterjeszteni karjait. Megnyilvánult ez a kereskedelmi érdekek érvényesítése miatt az angolok és franciák által vívott 1839-42-es ópiumháborúban, illetve a 1856-60 közötti „a nyíl háborújában”. Ezen hosszú, és a kínaiak számára igen nagy veszteségekkel járó konfliktusok folyamán a térség vezető államának, a kínai császárságnak a hatalma megrendült. A külvilágtól való zárkózottságot fel kellett adni, ezzel együtt kellemetlen engedmények megadása is kötelezőnek tűnt. Az európai nagyhatalmak kényük-kedvük szerint diktálhatták a feltételeket. 1860 végére az orosz birodalom erőteljes terjeszkedésbe kezdett a térségben, harcokba keveredve a japánokkal, melyek a Csuzima sziget orosz megszállásában tetőztek. A saját pozícióját féltő Anglia erőteljes diplomáciai és megfelelő katonai nyomással szétválasztotta a harcoló feleket, de a történtek elvetették egy, az egész térség történelmét alapvetően befolyásoló konfliktus gyökerét. Az orosz fél igényei a Kuril-szigetekre, Szahalinra, valamint Mandzsuriára és Koreára innen datálódnak, akárcsak a japánok oroszokkal szembeni gyűlölete is. Japán ebben az időben még éppen csak kilépett a középkorból, és még az első lépéseket tette a fejlődés ösvényén. Korea ebben az időben a kínai császárság hűbéres állama volt, amely hirtelen a térség központjába került. Az oroszok meg kívánták szerezni ásványkincsei és ami még fontosabb, meleg vizű kikötői miatt. A japánok meg akarták szerezni, hogy távol tartsák az orosz fenyegetést a szigetországuktól. 1894-ben háború tört ki Kína és Japán között Korea birtoklása miatt, melynek a vége a kínaiak csúfos veresége, és Japán fényes győzelme lett. Japán a békeszerződés szerint nem csak Formosa (Taiwan) szigetét szerezte meg, hanem hatalmas összegű kártérítés mellett még Port Arthur kikötőjét, és a „független” Korea feletti „gyámságot” is. Ezt Oroszország nem engedhette meg magának, és az érdekeit féltő Franciaország és Németország támogatásával rákényszerítette Japánt a koreai érdekeltségei feladására. Megszületett egy megállapodás, amelyben a felek megegyeztek Korea független státuszában. 1903-ra az oroszok azonban rá akarták kényszeríteni Japánt minden koreai érdekeltsége feladására, amelyet az nem volt hajlandó elfogadni, és 1904 februárjában kitört a háború. A hatalmas vérveszteséggel járó műveleteik során a jobb vezetésű, bár számbelileg nagyságrendekkel kisebb japán hadseregek visszavetették az oroszokat, akik a kezdeti kudarcok után több állásukat szinte harc nélkül feladva vonultak vissza északra. A modern, angol építésű csatahajókból álló számbelileg kisebb japán flotta sikeresen vette fel a harcot mind a csendes-óceáni, mind a balti-tengeri orosz flottával, s az utóbbi megsemmisítése után a háború véget ért. 1905-től Korea japán protektorátussá vált. A koreai hazafiak nem kívántak belenyugodni erre, és 1908-ra már egy több mint 70000 fő gerillahadserege küzdött a japán megszállók ellen, amit azok kegyetlen módszerekkel igyekeztek elfojtani. 1910-ben a koreai császár lemondott a trónjáról a japán császár javára, és ezzel végképp törvényessé vált a japán jelenlét. Rengeteg japán települt át koreai területre, ahol bevezették a japán szociális, gazdasági és oktatási rendszert, japán szokásokat, törvényeket. Az elkövetkező harmincöt év arról szólt, hogy a japánok megszilárdították uralmukat, nem kis számú koreai kollaboráns segítségével. A fegyveres ellenállás persze nem szűnt meg teljesen, a hegyekben több kisebb, főként kommunista ellenálló csoport küzdött a megszállók ellen. Japán csatlakozásával a világháborúhoz Korea is tényezővé vált a nagyhatalmak tárgyalóasztalán. 1943-ban előzetesen megegyeztek arról, hogy a háború után Koreának egységes független államként kell újjászületnie. Az amerikai és az angol politikusok nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a félszigetnek, nem úgy a szovjetek. Ennek a veszélye csak közvetlenül a potsdami konferencia előtt merült az amerikai politikusokban, akik jónak látták volna, ha az amerikai csapatok is részt vesznek Korea felszabadításában. Mégis, csak a két atombomba ledobása után, 1945 augusztus 10-én született meg a döntés, és kezdődött meg az egyeztetés a szovjetekkel. Azok minden további nélkül beleegyeztek abba, hogy a 38. szélességi kör mentén legyen a választóvonal a megszálló csapatok között. Az amerikai megszállás egyáltalán nem volt előkészítve, és az első amerikai katonák augusztus végén szálltak partra Incsonnál. Mire a szélességi kört elérték, a túloldalon a szovjetek már hetek óta beásták magukat. A „felszabadítás” rengeteg problémát vetett fel. Az egész amerikai partraszálló haderőben egyetlen ember beszélt koreai nyelven, de ő sem elég jó szinten ahhoz, hogy tárgyalni tudjon. A koreaiak egyáltalán nem beszéltek angolul. Az egyetlen kapocs, aminek segítségével az amerikaiak irányítani tudták a rájuk bízott hatalmas területet, az a japán volt. Majdnem minden koreai tudott japánul, és több japán is beszélt angolul. Ez a kapocs elégnek bizonyult arra, hogy a létező legrosszabb döntés megszülessen a civil kormányzásra fel nem készült megszálló XXIV. hadtest parancsnoka és elöljárói fejében: az adminisztratív mindennapi ügyek irányítása továbbra is azok kezében maradt, akik a japán megszállás alatt is hatalmi pozícióban voltak, a rendőrség, az elöljáróságok vezetői több helyen japánok voltak, ahol nem, ott pedig volt koreai kollaboránsok. Ez nagy elégedetlenséget váltott ki a „felszabadított” nép körében, akik szinte semmi változást nem észleltek mindennapi életük során. Az elégedetlenséget csak fokozta az északról beszivárgó kommunista propaganda. Bár az amerikai főparancsnok, MacArthur szeptember 11-én parancsba adta, hogy minden japán tisztségviselőt váltsanak le, azok még hetekig megmaradtak „tanácsadó” szerepben az amerikaiak mellett. A szovjetek dolga sokkal egyszerűbb volt. A Szovjetunióban nagyszámú koreai élt menekültként, akik csak arra vártak, hogy hazatérve megválthassák hazájukat az új eszmékkel. Már 1945-ben megkezdődött a tulajdon államosítása, termelőszövetkezetek megalakítása, a szocializmus megalapozása. II. Politikai helyzet a megszállás előtt Az éberebb koreaiak még az amerikaiak érkezése előtt igyekeztek saját kézbe venni az irányítást, már amennyire azt lehetett, és a Koreai Népköztársaság (KPR) nevű szervezet megalakításával egy jelentős nacionalista mozgalom született, amelynek nem volt sem egységes irányelve, sem egységes központi vezetősége, a közös ügy, ami összetartotta őket, már megszűnt, a jövőt pedig frakciónként másképp képzelték el. A tagság jelentős hányada kommunista érzelmű volt, és a konzervatívok legalább úgy gyűlölték őket, mint a japánokat. A KPR támogatásának töredékével rendelkeztek, de mégis jelentős erőt képviseltek még a demokratikus és konzervatív pártok. Ezek elnyerték az amerikaiak támogatását, akik a KPR-t a szovjetek bábjának tartották. Az amerikaiak igyekeztek minél hamarabb egy legitim kormányt létrehozni, amely levehetné a kormányzás terhét a katonai parancsnokokról. A jelöltjük, aki a japán megszállás alatt Amerikában élt, és képviselte Korea érdekeit, az dr. Li Szin Man (Syngman Rhee) volt. Őt, az erősen antikommunista érzelmű öreg politikust a demokrata és liberális koreaiak többsége elfogadta, főként azért, mert az amerikai 35 éves tartózkodása során senkinek nem tett keresztbe, senki érdekeit nem sértette, mivel igazából senki nem is ismerte. Ez kapóra jött MacArthurnak, aki október végére Koreába hozatta, és a nyilvánosság előtt is bemutatta Li Szin Mant. Még abban a hónapban az amerikai katona kormányzat létrehozott egy „Tanácsadó Bizottságot”, amely mint az amerikai katonai kormányzó mellé rendelt szervezet, voltaképp egy kormány szerepét töltötte volna be. Ez a kezdeményezés a KPR ellenállásán elbukott, aminek következtében a párt törvényen kívülivé lett nyilvánítva, és az elkövetkező hónapok alatt megkezdődött a felszámolása. 1946 februárjában összeült a Demokratikus Képviseleti Tanács, amely vezetővé választotta Li Szin Mant, aki kijelentette, hogy ez a szervezet a koreaiak egyetlen törvényes képviselete. Hamarosan megalakult a Dél-Koreai Ideiglenes Kormány, mely a választásokig volt hivatott vezetni az országot. A kormányzat tagjai nagyrészt volt kollaboráns tisztviselők voltak, akik már a japán rendszer idején is vezető beosztásokat töltöttek be. Ez súlyos elégedetlenségeket váltott ki szerte az országban, főleg a fiatalabb, kommunista érzelmű lakosság körében. 1947 szeptemberében, a szovjetek akarata ellenére az Egyesült Államok az ENSZ-hez fordult Korea ügyében. A Közgyűlés elfogadta az amerikai javaslatot, miszerint az ENSZ felügyeli a koreai választásokat, majd az új kormányzat megszilárdulása után a megszállók elhagyják az országot. Az ENSZ egy Ideiglenes Bizottságot állított fel, melynek feladata a választások felügyelete volt. A Szovjetunió és Észak-Korea elhatárolódott bárminemű együttműködéstől a küldöttséggel. Li Szin Man mindezek ellenére ragaszkodott a választások megtartásához. Ez gyakorlatilag azt jelentette volna, hogy észak és dél kettészakad. Az ENSZ Közgyűlés Ideiglenes Bizottsága megtárgyalta a kérdést, és Kanada valamint Ausztrália tiltakozása ellenére a dél-koreai szavazások megtartása mellett döntött. A szavazáson, 95 százalékos részvétel mellett a jobboldali erők diadalmaskodtak. A baloldal bojkottálta a szavazásokat, és a nyertes párt vezetője, Li Szin Man alakíthatott kormányt. 1948. július 24-én kikiáltották a Dél-Koreai Köztársaságot. A fiatal köztársaság tele volt problémával. Hatalmas volt a korrupció, az infláció az egekig ért, nagy volt a szegénység és sokan éheztek. A lakosság elégedetlen volt, főként azt látva, hogy a kormány nem teszi meg a megfelelő lépéseket a gondok enyhítésére. A fiatal koreai haderő fő feladata az országban fellángoló lázadások leverése volt, illetve az állandó összecsapások az észak-koreai határvédő erőkkel a 38. szélességi kör mentén. 1949 júniusában a megszálló amerikai erők, az ENSZ Közgyűlés döntésének megfelelően, elhagyták az országot, kivéve azt az ötszáz főnyi tanácsadó és kiképző csoportot, akik a dél-koreai fegyveres erők felkészítésén dolgoztak. Észak-Koreában a szovjetek minden percet kihasználtak egy sztálinista bábállam kiépítésére. Ennek vezetője, Kim Il Szung, a Demokratikus Front titkára volt. 1947 februárjában tartott választásokon Kim Il Szung pártja 97%-os eredménnyel nyert, és megalakították a Népi Tanácsok Választmányát, majd az Észak-Koreai Népgyűlést. 1948. szeptember 9-én kikiáltották a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot. 1949-ben a szovjet megszálló csapatok kivonultak. Az ENSZ Koreai Küldöttsége ezentúl megfigyelőként vett részt a térségben, felügyelve a két állam kapcsolatát, és vizsgálva a két Korea egyesítésének lehetőségét. III. Dél-Korea megszállása Dél-Korea hadereje főként amerikai hadianyagból lett felszerelve, de lényegében nélkülözte azokat a döntő tényezőket, amelyek a modern hadviselésben elengedhetetlenek: modern harckocsikat, páncélelhárítást, nehéztüzérséget és légierőt. A 95 ezer fős haderő gyengén felszerelt, kiképzett, és nagyon demoralizált volt. A logisztikai biztosítás szervezetlen volt, nem állt rendelkezésre elég készlet egy harctevékenység megvívására, lőszerből például hat napos készlet volt az egész országban. A térségben állomásozó amerikai csapatok feltöltöttsége és ellátottsága sem érte el a kívánt harcbavetési szintet. Az észak-koreai haderőt 1948 februárjában alapították. 1950-re hét feltöltött hadosztállyal, három feltöltés alatt álló hadosztállyal, egy T-34-esekkel felszerelt páncélos dandárral, több mint kétszáz Jak-9-es és Il-10 repülőgéppel rendelkezett, összességében 135 ezer fővel. Kiképzettségük, hála a szovjet instruktoroknak, kiváló volt, és a politikai nevelő munkának köszönhetően igen magas volt a morál is. 1950 márciusának elején több hírszerző jelentés is befutott a CIA washingtoni, illetve a Szövetséges Erők tokiói főhadiszállására, hogy Észak-Korea invázió tervez Dél ellen, és hogy ennek várható időpontja legkorábban június közepe. Az amerikaiak ugyan komolyan számba vették egy észak-koreai invázió lehetőségét, de meg voltak róla győződve, hogy a szovjetek nem adnák áldásukat egy ilyen jellegű akcióhoz, és úgy vélték, Észak-Korea önmagában nem elég erős ahhoz, hogy támadást kezdeményezzen. Mindezek mellett biztosak voltak abban, hogy Sztálin figyelme most Kelet-Európára és a Közel-Keletre irányul, és így nem lesz képes még egy harmadik fronton is előretörést megkísérelni. 1950. június 25-én 0400-kor erős tüzérségi és aknavetőtűz zúdult a dél-koreai állásokra, majd az észak-koreaiak tíz hadosztálya megindult dél felé. A teljesen felkészületlen déli csapatok szórványos ellenállást fejtettek ki, miközben menekültek dél felé. A Dél-Koreai Köztársaság amerikai nagykövete újságíróktól értesült a támadásról. Ezután rögtön a külügyminiszterhez sietett, ahol bővebb információkat kapott, és segítséget kért. Az amerikaiak arra a döntésre jutottak, hogy a konfliktus nagysága és jellege miatt az ENSZ-nek kell határoznia. Azonnal kapcsolatba léptek az amerikai ENSZ nagykövettel, aki arra kérte Trygve Lie főtitkárt, hogy azonnal hívja össze a Biztonsági Tanácsot. A Biztonsági Tanács a támadás másnapján már össze is ült, de a tagok közül páran tiltakoztak a rövid határidő miatt, hiszen nem tudtak egyeztetni a kormányaikkal. A jugoszláv küldött ragaszkodott hozzá, hogy ha Dél-Korea nagykövetét meghallgatja a Tanács, akkor az egyenlő esélyek elvének betartása érdekében hallgassa meg az észak-koreait is. Ezt a Tanács leszavazta. A szovjet küldött, Jakov Malik még januárban elhagyta a Tanács ülését, mert az ENSZ nem egyezett bele, hogy Csang Kaj Sek nacionalista Kínájának helyét Ma Ce Tung kommunista Kínája vegye át a Tanácsban. Most, június 25-én még mindig nem jelent meg az ülésen. Ezzel óriási hibát követtek el a Szovjetek, mert azt gondolták nélkülük nem hozhatnak döntést. Ezzel nagyot tévedtek, mert igaz hogy furcsa volt, de mégis döntést hoztak. Az ezen körülmények között megtartott ülésen a következő határozat született 9-0 arányban: az ENSZ elítéli Észak-Korea invázióját, és felszólítja a csapatok azonnali visszavonására a 38. szélességi körtől északra. Természetesen semmi nem történt, az északiak folytatták az előretörést, a déliek kétségbeesetten vonultak vissza, és menekítettek mindent, amit csak lehetett. Truman elnök megbízta a Szövetséges Erők Főparancsnokát azzal, hogy minden amerikait menekítsen ki Koreából, valamint minden nélkülözhető ellátmányt azonnal bocsásson a dél-koreai hadsereg rendelkezésére. MacArthur nekilátott a szervezésnek, hogy minél több katonát és szállítóeszközt előteremtsen a beavatkozáshoz. Dél-Korea nagykövete másnap felkereste az amerikai elnököt, hogy támogatást kérjen, de az elnök kitérő válaszai nem nyugtatták meg. 27-én a nagykövet épp az ENSZ ülésére tartott, mikor telefonon azt az értesítést kapta, hogy az amerikaiak azonnali tengerészeti és légi segítséget nyújtanak a dél-koreai hadseregnek. A június 27-ei ENSZ BT ülésen az amerikaiak javaslatára, 7-1 arányban, Jugoszlávia tartózkodása mellett a következő határozatot fogadták el: az ENSZ tagállamok nyújtsanak megfelelő támogatást a Koreai Köztársaságnak a fegyveres agresszió visszaverésére, a béke és a térség stabilitásának visszaállítására. A határozat tehát legitimalizálta a fegyveres beavatkozást a konfliktusba, az ENSZ égisze alatt. Az amerikaiak ezt szükségesnek tartották, hogy elejét vegyék a kommunisták terjeszkedésének. Nyilvánvaló volt, hogy a leendő ENSZ csapatok nagy részét az amerikai hadsereg alakulatai fogják kitenni, de mindenesetre a határozat elfogadása után megkezdődtek a tárgyalások az ENSZ nem-kommunista tagjaival, hogy bocsássanak rendelkezésre legalább jelképes méretű alegységeket az ügy érdekében. Mindez nagy megterhelést jelentett a világháborúban tönkrement és még mindig éledező gazdaságok számára, és érthetően a hozzájárulás erős megfontolás alá esett. Szöul július 29-én elesett, erre reagálva Nagy-Britannia kirendelte a Távol-Keleti Flottát a déliek támogatására, de mindez idáig más, jelentős erőfeszítést az amerikaiakon és az angolokon kívül senki sem tett. Truman elnök június 29-én tengeri blokádot rendel el a térségben, és engedélyezi Észak-Korea bombázásának megkezdését. Az elsõ offenzívát a Heijo repülõtér ellen 18 darab B-26-os hajtotta végre. A meglepetésszerű támadás során 25 gépet sikerült elpusztítaniuk még a földön. A légitámadásokat az amerikai szárazföldi csapatok érkezése követte július 1-jén. 2 nappal később William F. Dean tábornok partraszállt csapataival, miközben Incshon városa az északiak kezére került. Az északi egységek Oszan felé irányuló támadását július 5-én az amerikai seregeknek sikerült megállítani. Ez volt az első olyan ütközet, amelyben az amerikai csapatok is részt vettek. Július 7-én az ENSZ BT felkérte az Egyesült Államokat, hogy szervezze meg az ENSZ erõk Parancsnokságát a háború folytatásának megakadályozása céljából. Az elnök MacArthur tábornokot nevezte ki az ENSZ erõk parancsnokává. A szövetséges erõk létszáma ekkor meghaladta a 75 ezret: körülbelül 18 ezer amerikai és 58 ezer dél-koreai tette ki ezt a tetemes létszámot. Li Szin Man dél-koreai elnök július 14-én alárendelte országa hadseregét MacArthurnak. 4 napos harc után július 16-án az amerikaiak a Kum folyó mentén megállásra kényszerítették az északiak elõretörését, viszont Tedzson-t pár nappal később sikeresen elfoglalták és Dean tábornok az eltûntek listájára került. Malik ENSZ-delegátus véget vetett a szovjet bojkottnak, és átvette a BT elnöki tisztét augusztus 1-jén. Az elsõ légimentés során augusztus 4-én, a sebesülteket helikopterekkel elszállították a harcterekről. Augusztus 8-án megkezdődött az elsõ naktongi csata, mely 18-áig tartott. Augusztus 10-én Súlyos összecsapások zajlottak a keleti parton Phohang térségében. A déliek ellentámadása kudarcba fulladt, csapataikat az amerikaiak menekítették ki, de miután ismét partraszálltak, augusztus 20-ára visszafoglalták a várost. Augusztus 15-én Tegu körzetében is harcok törtek ki, 20-ára két északi hadosztályt is felmorzsoltak a szövetségesek. William F. Dean tábornok 46 nappal Tedzson eleste után az északiak fogságába esett és csak a háború végén, 1953. szeptember 4-én engedték szabadon. A 15 nemzetből álló ENSZ-erők 1950 szeptemberében már a kínai határig nyomultak előre. Ennek következtében novemberben - szovjet fegyverrel - kínai "önkénteseket" vetettek be és az akkori szocialista országok - köztük Magyarország is - széles körűen segítették a KNDK-t. Partra szállt az 1. tengerészgyalogos hadosztály, és hídfõt létesített Incshon-nál szeptember 15-én. Másnap a 8. amerikai hadsereg megindította hadjáratát a naktong-i kerületben is. 17-én a Kimpo repülõteret (Szöul melletti) körülzárták és elfoglalták a tengerészgyalogosok. Szeptember 21-én George C. Marshall-t választották meg az új amerikai védelmi miniszternek. Szeptember 27-én miután az amerikaiak bevonultak Szöulba, Truman elnök a 38. szélességi foktól északra is kiterjesztette a haditevékenységet. A dél-koreai csapatok az északiakat üldözve átlépték a 38. szélességi kört. Mao kínai vezetõ október 4-én letette voksát a háborúba való beavatkozásuk mellett. Az ENSZ Közgyûlése október 7-én felhatalmazta az ENSZ erõket, hogy azok a 38. szélességi körtõl északra is tevékenykedhetnek az egységes és demokratikus Korea helyreállításának érdekében. Az amerikai csapatok először október 9-én lépték át a 38. szélességi kört, támadást indítva az északi fõváros, Phenjan irányába. 10 nappal később már a szövetséges csapatok kezére került Észak-Korea fõvárosa, Phenjan. November 8-án Truman elnök jóváhagyásával 79 B-29-es bombázó támadta a Jalu folyó hídjait, továbbá egy amerikai F-80-as sugárhajtású gépnek sikerült lelőnie egy MiG-15-öst. A Cshongcshon folyó körzetében viszont a kínai csapatok gyakorlatilag megsemmisítettek egy 3200 fõs amerikai alakulatot, ennek hatására Walker tábornok, a 8. amerikai hadsereg parancsnoka általános visszavonulást rendelt el. Az összecsapások végére, december 1-re mindössze 385 túlélõ maradt az egységbõl. Az amerikai sereg kénytelen volt december 3-án feladni új védelmi vonalukat Phenjan-nál és ezzel egyidőben megkezdeni az evakuációt Vonszan-nál, majd pedig Incshon-nál is. Phenjan az északiak kezére került december 5-re. Az ENSZ tûzszüneti tárgyalásokat szorgalmazott december 14-én, de a kínaiak elvetették a javaslatot. A 8. amerikai hadsereg tábornoka, Walton H. Walker autóbalesetben életét vesztette. Utódának Matthew B. Ridgway-t nevezték ki. 1951. január 4-én a szövetségesek feladni kényszerültek Szöul, majd Incshon városát. A THUNDERBOLT és a KILLER hadmûvelet keretében a 8. amerikai hadsereg január 25-én támadást indított, hogy a kínai erõket visszavonulásra késztesse a Han folyó mögé. Február 28-ra a Han-tól délre az északi egységek minden ellenállása megszûnt. A RIPPER hadmûvelet során a IX. és X. amerikai hadtest átkelt a Han folyón. Március 14-re sikerült ismét bevenni Szöult is. Miután Nyilvánosságra került MacArthur tábornok a hivatalostól eltérõ elképzelése a háborúról, Truman elnök azonnal menesztette. Az USA Távol Keleti Parancsnokságának vezetését és az ENSZ erõk irányítását Ridgway tábornok vette át. A 8. amerikai hadsereg új parancsnoka pedig James A Van Fleet lett. A háború legnagyobb ütközete 1951. április 22-én kezdődött meg 250 ezer kínai katona (27 hadosztály) támadásával Szöultól északra. Május 9-én 300 amerikai repülõgép támadta Szinidzsu-t. A harcokat követően Malik szovjet ENSZ-delegátus tûzszüneti tárgyalásokra tett javaslatot június 23. Ridgway tábornok kész volt fegyverszünetet kötni és mivel az északi vezetõ Kim Ir Szen, és a kínai egységek vezetõje, Peng Tö-huaj szintén tárgyalások mellett döntöttek július 10-én megkezdődhetett a fegyverszüneti tárgyalás Kaszong-ban. Augusztus 5-én a semleges övezetben viszont fegyveres alakulatok bukkantak fel, így az ENSZ erõk parancsnoksága felfüggesztette a megbeszéléseket, amit 10-én ismét folytattak. Augusztus 22-én pedig a kommunisták függesztették fel a tárgyalásokat, egy ENSZ repülõgép miatt. George C. Marshall védelmi miniszter utóda Robert A. Lovett lett. Október 25-én a fegyverszüneti tárgyalásokat Panmindzson-ban folytatták. 1952. január 2-án Az ENSZ erõk javaslatot tettek a hadifoglyok kicserélésére, de az északiak 8-án elvetették az indítványt, baktériumfegyver alkalmazásával vádolták az ENSZ-t. Ridgway utódaként Mark Clark lett az új ENSZ ill. Távol-Keleti Fõparancsnok. A háború legnagyobb légitámadása augusztus 29-én zajlott: Phenjan-t 1403 amerikai gép támadta, óriási pusztításokat okozva. december 5-én Dwight D. Eisenhower az USA új elnöke Koreába utazott, majd 1953. január 20-án már ő került az amerikai főparancsnoki posztba. A LITTLE SWITCH hadmûvelet keretében sebesült és beteg hadifoglyok cseréjére került sor és Panmindzson-ban újrakezdõdtek a fegyverszüneti tárgyalások. A kommunisták a fõbb kérdésekben elfogadták az ENSZ javaslatait. 1953. július 27-én végül aláírták a fegyverszüneti megállapodást és a BIG SWITCH hadmûvelet során az utolsó fogolycseréket is megkezdték: véglegessé vált Korea két részre szakadása. Az eredeti megállapodásban szereplő status quo kölcsönös elfogadásáért 400 ezer déli, illetve 800 ezer északi és kínai katona, valamint 2,5 millió polgári személy vesztette életét. Az ENSZ-erőkben részt vevő amerikai katonák harmada megsebesült és több tízezren meghaltak. IV. Alkalmazott módszerek, eszközök: Az észak-koreaiak módszere az volt, hogy az egész támadás alatt, a heves tüzérségi előkészítést követően, egyrészt földhöz szegezte a védőket, másrészt pedig szétzúzta az erődítéseket és csak ezek után indították az általános offenzívát. Ezt a típusú taktikát, jellemzően a szovjet II. Világháborús minta alapján követték az északiak. A széleken áttörve előbb bekerítették, aztán felmorzsolták az ellenséges csapatokat. A frontálisan rohamozók előtt a harckocsik haladtak, amelyek 15–45 perccel megelőzték a gyalogosokat. A szovjet eredetű taktika szerint, mikor a támadók sikeresen áttörtek a védelmen, a tüzérség a mélységben felderített célokat kezdte lőni. A páncélosok ezalatt folytatták előrenyomulásukat, hogy elpusztítsák a parancsnoki állásokat, a közvetlen támogató fegyvereket és elvágják a szervezett visszavonulás lehetőségét. A szakértői vélemények alapján fény derült arra is, hogy az észak-koreaiak kiképzés- és felszerelésbeli fölénye a háború kezdeti szakaszában jelentős előnyhöz jutatta a szovjetbarát csapatokat. A T–34-esek szakavatott bevetése az első hónapok előrenyomulása során taktikailag az egész koreai háború legjobb manőverének bizonyult. Ez pedig komoly aggodalmat keltett az amerikai katonai vezetésben. Egyesek már-már attól tartottak, hogy a Koreai Néphadsereg tankjai még azt megelőzően győznek, mielőtt Amerika képes lesz jelentősebb erőket átdobni a félszigetre. A dél-koreai kormánycsapatok gyors tengerbe szorításának valódi akadályát az jelentette, hogy az északiak parancsnoksága rendkívül kevés páncélossal rendelkezett. Az egész inváziós hadseregben ugyanis a 105. páncéloshadosztály volt az egyetlen harckocsizó magasabb egység. Egységes erőként azonban sosem vetették be őket, csupán ezredenként. A koreai hadosztály a rendszeresített tankok számát tekintve jóval gyengébb volt, mint bármelyik orosz, de mégis a már bevált taktikát alkalmazták. Egy észak-koreai harckocsizó század a szovjeteknél éppen egy szakasznak felelt volna meg. Az ezredeket pedig negyven T–34-es közepes harckocsi alkotta. A 85 mm-es löveggel felfegyverzett tankokból 13 került egy zászlóaljba. A 105. hadosztály parancsnoka Ju Kiong Szu altábornagy volt, aki a Vörös Hadseregben szolgált a nagy honvédő háborúban. Az egyik ezredparancsnoka, Pir U Csang vezérőrnagy egészen Berlinig jutott el. Ők és más északi harckocsi parancsnokok kezdetben látványos sikereket könyvelhettek el. V. Összegzés: A koreai összecsapás volt a hidegháború első fegyveres konfliktusa. A véres háború befejeztével több mint 6 millió a halottak, az eltűntek és sebesültek száma. Ennek a többségét a koreai civilek tették ki. Összesen mintegy 2,5 millió koreai esett el, míg Kína 1 millió katonát veszített el. Az ENSZ végül elérte célját, sikerült megőriznie Dél-Korea függetlenségét. A félsziget megosztottsága a mai napig létezik.. Látható, hogy ez a konfliktus volt az ENSZ első erőpróbája. Az, hogy katonai beavatkozás létrejöhetett, illetve ilyen formában jöhetett létre az nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a szovjet fél egyoldalúan visszavonult a Biztonsági Tanácsból, ezáltal a vétójogával élni nem tudott. Azóta sem fordult elő még egyszer az, hogy bármilyen csapatok az ENSZ zászlaja alatt, nemzetközi felhatalmazással egy nemzet érdekében, egy eszmét szolgálva harcoljanak egy másik eszme ellen. A koreai háborúban az ENSZ csapatokat biztosító 16 nemzet szerepvállalása nagyrészt az országok Egyesült Államoktól való függésének volt köszönhető. A katonai vezetést egyértelműen és szinte magától értetődően az Egyesült Államok vette át, mindenféle ENSZ ellenőrzés nélkül. Az azóta lefolytatott, ENSZ égisze alatt történő béketeremtő vagy békefenntartó missziókban törekedtek arra, hogy a hibákat, melyek annyira nyilvánvalónak bizonyultak a koreai konfliktus során, soha többé ne kövessék el. A konfliktus évei alatt alakult ki az a mindennapi rutin, ami a Közgyűlés és a Biztonsági Tanács működését jellemzi azóta is. A háború egy friss, mindenki számára új és kezdetleges ENSZ első próbatétele volt és amely során egy evolúción ment keresztül, és amely végére egy hatékonyabb képviseleti szervvé vált. A későbbiek során az is bebizonyosodott, hogy mint katonai erővel, nem lehet vele számolni, és emiatt nem alkalmas a világ rendőrének a szerepére, csak egy erős katonai szövetség támogatásával. Felhasznált irodalom: Haditechnikai gyűjtemény- A koreai háború Blahó András és Prandler Árpád: Nemzetközi szervezetek és Intézmények. Budapest: Aula Kiadó, 2005. Akadémiai Kislexikon. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1990. Griffin, W.E.B.: A háború katonái. Bastei Budapest Kiadói Kft 2002. Groehler, Olaf : A koreai háború, Budapest: Zrínyi Kiadó, 1981. Hvang Szun-von: Kagylóhéjak. Ráció Kiadó, Budapest, 2005.